2013. március 28., csütörtök

Goethe - Balestra - Verdi: DEH, PIETOSO, OH ADDOLORATA (Margit imája)





MARGIT IMÁJA
(Deh, pietoso, oh Addolorata)

Nézz le énrám,
Keserves Szűzanya,
Irgalommal tekintsd árva híved!

Jaj, tudom, kard sebezte szíved,
Lelked enyhet nem találhat:
Halni láttad szent fiad.

Égi Szent Atyánkra nézel,
Hő fohászod néki küldöd,
Csillapítsa azt, mit érzel.

Más ki érezné át kínjaim,
Jaj, mi’ vég nélkül tud fájni,
Hogyha sajgó szívem feldobog,
Mennyi gyötrést kell kiállni,
Szenvedésem, óh, mi nagy?!
Más nem érti, te egymagad.

Érzem, hiába, bármerre menjek,
Szívem szenved, egyre szenved,
Itt van bent, nem múlik el!
Hányszor sírtam lopva, de hányszor,
Félrebújva száz meg százszor!
Szívem épp hogy el nem hagy.

Mennyi könnyem hullt is nékem,
Míg az ablak mellett álltam,
Míg e szép kis csokrot téptem,
Melyet Szűzanyámnak szántam!
És az első napsugár, ha
Rásüt árva kis szobámra,
Nem lel ágyban, talpon állva
Ébren őrlöm rég magam.

Jaj, ne engedj, kérve kérlek,
Szégyent, bús halált ne küldj reám!
Kínos véget így ne érjek,
Szánj meg engem, keserves Szűzanyám!

Johann Wolfgang Goethe ­­– Luigi Balestra – Csákovics Lajos

















2013. március 19., kedd

Romani – Verdi: IL MISTERO (A titok)






A TITOK
(Il mistero)

Hogyha minket bárhol látnak,
Úgy találják, hogy nyugtot leltem,
Már a vágy nem gyötri lelkem,
Oly nagy hévvel, oly nagy hévvel már nem ég;
Ám te kínlódásom láttad,
Mennyit küzdött a szívem ezért.

Mint a tó, ha meg se moccan,
Tükre sima, alszik mélyen,
Ám a láva forr a mélyben,
Bár nem látta senki rég,
Visszafojtva mégis ott van,
Mert a tűz nem hunyt ki még,
nem, nem hunyt ki még!

Egy-egy jajszó, egy-egy sóhaj
Csillapítja a féltést bennem,
Ám nem szűnik, bárhogy rejtem,
Folyton érzem, folyton érzem vad hevét,
Ajkam el nem árul szóval,
Szívem mélyén, mint síri mécses ég.

Ég a láng, ha bármi bántja,
Ég, ha nem táplálja semmi,
És ha tiltod, nincs mit tenni,
Úgy sem alhat, csak egyre perzselőbb,
Mert szívnek büszke lángja
Önmagából nyer új erőt.

Felice Romani – Csákovics Lajos

? – Verdi: STORNELLO (Szakítás)





SZAKÍTÁS
(Stornello)

Azt mondod, már nem kellek… Már te sem kellesz…
Hogy sose’ voltam jó… Az te sem voltál…
Másfele dobtad hálódat a vízbe,
De én is máshol gyűjtöm már a rózsát…

Édesem, ebben egyet kell, hogy értsünk:
Te mégy, amerre tetszik, – így teszek én is,
De én döntöm majd el, hogy melyik úton;
Szolgálok bárkit – de csak, míg meg nem unom.

Egy állhatatos nő… csalóka ábránd,
Szeszélyes minden asszony, ez meg van írva…
Már rég nem nyújtasz bizsergető látványt…
S ha eltűnsz, hidd el, nem fakadok sírva.

Mint kismadár, ha kalitját kitárják,
Röppenek én is már, szabadon szállok,
De én döntöm majd el, hogy melyik úton;
Szolgálok bárkit – de csak, míg meg nem unom.

? – Csákovics Lajos

Az eredeti stornello rímképletétől – szem előtt tartva a szöveg hangulatát és a jó prozódiát – kénytelen voltam némileg eltérni, így inkább nem tartottam meg a Stornello címet, s ezért lett Szakítás a magyar cím.