2011. július 14., csütörtök

"MŰFORDÍTÁS-ZENÉRE" – ahogyan Reményi Gyenes István vallott a témáról

Ha jól emlékszem, 1992 őszén láttam először a televízióban a "Sanzonok hangján" című műsort. Reményi Gyenes István szerzői műsora volt ez, amelyben magyar színészek (Kútvölgyi Erzsébet, Szilágyi Tibor és sokan mások) francia sanzonokat énekeltek magyarul, az akkor már nyolcvan körül járó öregúr pedig egy asztal mellett ülve mesélgetett – kedvesen és lassúdad módon – hosszú fordítói és költői pályájáról, annak szépségeiről, sikereiről, nehézségeiről. Említést tett a műsorral azonos címen megjelent könyvéről is, amely sok-sok fordítását és versét tartalmazza. Szerettem volna megszerezni azt a könyvet, de nem tudtam, hol lehetne hozzájutni. Ugyan akkor éppen a siófoki Városi Könyvtár sajtófigyelőjeként dolgoztam, de házon belül nem volt meg, a könyvesboltokban sem találtam... Aztán láss csodát, néhány hónap múlva a Dél-Balatoni Kulturális Központban Juan Gyenes-kiállítás nyílt! Reményi Gyenes István pedig a kaposvári születésű híresség bátyja volt, ezért őt kérték fel a művelődési ház tárlatának megnyitására. Összeszedtem a bátorságomat meg néhány papirost, amire akkori operarészlet-fordításaimat írogattam, és elmentem a kiállításra. A megnyitó után mély reverenciával megkörnyékeztem a "költő bácsit", aki végtelen türelemmel és kedvességgel fogadta a kérésemet, hogy legyen kedves hallgassa meg egy-két magyarítmányomat. Hallgassa meg, igen, merthogy kotta nem volt... Hallás után, ahogy a dallamhoz passzolónak tűnt, úgy írtam a szöveget. (Így utóbb visszanézve azokat, helyenként meglepően jó részletek is vannak bennük. A helyenként megfelelő szó...) A költő úr pedig nagyatyai kedvességgel ellátott tanácsokkal (pl.: ne fordítsak kotta nélkül...), és búcsúzóul a mellette ülő szintoly kedves és türelmes, apró nénihez fordult, aki – jó feleséghez illően tudva dolgát – már nyitotta is ici-pici retiküljét és kivett belőle egy kétszer akkora könyvet: a Sanzonok hangján-t! Felkészülten várta férje rajongóit. Az öregúr tollat is kapott nejétől, és remegő kezekkel, lassan dedikálta számomra a könyvet. Azóta is nagy becsben tartom ezt a kötetet. Még ha később ki is derült, hogy nem akkora kuriózum, mint vidékről gondoltam... Pár év múlva – Pesten járván – lépten-nyomon találkoztam vele különböző könyvkiárusításokon. Ha jól emlékszem valahol 5 forint körül volt az ára és megdöbbentő mennyiségben tornyosult... Úgy látszik, más nem vágyott rá annyira.
Ezen kötet Előhang-jából másolom ide a zenei műfordításra vonatkozó fejezetet. Érdekes és tanulságos.




MŰFORDÍTÁS - ZENÉRE

Magáról a fordításról sokan, sokat írnak manapság. Szinte mindenki abból indul ki, amit zseniálisan Kosztolányi fogalmazott meg: „Fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni.”
Gúzsba kötve táncol a prózát fordító is. Magában azzal, hogy idegen szavakat, gondolatokat kell „magyarítani” (ahogy a fordítási valaha nevezték). Szórul szóra-e. ahogy Goethe kívánta, vagy inkább ahogy Pázmány figyelmeztetett „Mintha először magyar embertül magyarul íratott volna”? Tény, hogy régen a hűtlen tolmácsolásért hamis tanúként büntettek embereket. De az is tény, hogy a művet olyan közönség számára kell tolmácsolni, amelyik nem ugyanúgy „viszonyul” a műhöz, mint az eredeti nyelvű befogadók. Így is, úgy is igazat kell adni Boldizsár Iván-nak: (Élet és Irodalom, 1979. dec. 8.) „Fordítani, egyenrangú sugárzást árasztva, keservesen nehéz.”Annak is tehát, aki prózát fordít. Novellát, regényt,esszét. Mennyivel erősebb hát a gúzsba kötöttsége annak, aki verset akar átültetni! Akit nemcsak a közvetítendő gondolatok, érzelmek hűséges tolmácsolása kötelez, hanem akit kötnek a forma, a szerkezet, a ritmus, a rímek, az alliterációk kötelékei is. Még akkor is, ha szabadverset fordít.
És mennyivel erősebb ennél is a gúzsba kötöttsége annak, aki ezektől a kötelékektől kötötten olyan költeményt kíván lefordítani, amelyet megzenésítettek, vagy amely éppenséggel a zenével együtt született!
Amikor nemcsak a vers formához kell ragaszkodni, hanem a zenei formához is. Nemcsak a verselési ritmust kell követni, hanem a muzsikáét is. A szótagoknak nemcsak a száma kötelez, hanem minden egyes szótag hosszúsága-rövidsége — sőt: ezen belül az egyes szótagok zenei hangsúlya is. És egy-egy gondolatot nem nagyon szabad áttenni másik sorba, vagy éppen másik versszakba, mert azt a motívumot, melódiát, zenei frázist pontosan annak a költői gondolatnak a muzsikába költésére komponálták úgy és oda.
De kötnek még mindezeken kívül:
A hang magassága vagy mélysége. (Mély hangra nem szabad magas magánhangzót énekeltetni, és fordítva. Legalábbis nem illene...)
A dinamikai hangsúly. (Sforzatóval jelzett hangra az sf jelzés azt jelenti: erősen, kiemelve, nyomatékkal — csak értelmében is hangsúlyos szótag kerülhet, a pianissimo-hangokra csak halkan előadható szöveget szabad írni…)
Különösen érzékeny az auftakt, a felütés (szaknyelven: ütemelőző) — a hangsúlyos ütemkezdés előtti, zeneileg hangsúlytalan hangok — megoldása.
Amikor Leonard Bernstein nálunk is oly szívesen fogadott tévésorozatában a zene nemzeti sajátosságairól beszélt, előadását Kodály- és Bartók-ilusztrációval kezdte. S azt mondotta, erről a zenéről mindenkinek fel kell ismernie, hogy magyar. Mert a magyar nyelv egyik legfőbb jellemzője, hogy minden
szót az első szótagon hangsúlyoz. A magyar zenében ezért nem találunk felütést.
Mit csináljon tehát a fordító, ha a nem magyar jellegű zenében felütéssel találkozik? Merthogy ez az ütemelőző alapvetően hangsúlytalan, s a zenei hang-
súly általában az utána kezdődő ütem első hangjára esik. Ha erről bárkivel beszélgettem, meg szoktam kérdezni: „Tudod-e, mit jelent az a magyar szó: szümmegle?” Merthogy kéne, hogy ilyen legyen. Egy régi magyar operában találkoztam ugyanis ezzel a szöveggel: „Szűm megleléd”. Persze, a mai magyar ember számára meg is kellett magyaráznom, hogy ez mai nyelvünkön azt jelenti: „Rátaláltál a szívemre”. De hát, istenkém., akkoriban azért valahogyan bizonyára megértették. Csakhogy a szövegíró ezt olyan zenei frázisra írta rá, amelynek képlete: ti-ti-ti -tá. Vagyis: három szótagnyi felütés után egy hosszú hanggal kezdődik a taktus — méghozzá egy, a felütés három hangjánál magasabb hanggal. Így lehetett, így kellett énekelni: Szümmegle-léd. Hangsúllyal a magasan, erősen, hosszan énekelt -léd szótagon. Nos hát: ez az a szümmegle hangzású magyar szó..
Nem egyszerű feladat tehát az „auftakt” a zenére fordító magyar ember számára. Hiszen az idegen nyelvek legtöbb szava nem az első szótagon hangsúlyozódik; a hangsúlyos szótag előtti szótagokra tehát hangsúlytalan ütemelőző hangokat komponálnak.
Vegyük példának ezt az olasz szót: Felicitá (ejtsd: felicsitá). Boldogság. Hogy a szótagszám is megfeleljen, eléje teszem a névelőt: A boldogság. Eszményi, egyszerű megoldás — annál is inkább, mert ezúttal az olasz is az utolsó szótagot ejti hosszan. Igen ám, de hangsúllyal is! A komponista tehát éppen az előbbi példában említett képlettel zenésítette meg: Felici/-tá. Három szótagos felütés után az ütemkezdő hangsúlyos szótag. És itt már baj van a Szó szerinti „ráfordítással”. Mert igencsak magyartalan, Csúnya, ha „A boldog -ság” éneklésekor a -ság kap erős hangsúlyt. Különösen csúnya és szabálytalan —‚ ha ez a hang magasabb, mint a felütés hangjai, ha időben hosszú, vagy ha a harmonizálásban is tömör akkord van alatta. (Hiszen az is lényeges, és a fordító köteles azt is figyelembe venni: milyen harmónia van a hang alatt!) Baj lehet a névelővel is, amely a magyarban csak akkor hangsúlyozható, ha a mondandó értelme ezt kívánja. (Bárdos Lajos professzor ezt a címet adta a prozódiáról 1977. június 6-án tartott előadásának: „A puska, vagy apuska?”) Kérdés tehát, hogy itt az értelem megkívánja-e, illetőleg megengedi-e egyáltalán a névelő használatát, és elbírja-e a szöveg, hogy ez, mint a zenei frázis első hangja, hangsúlyt is kapjon. Ha nem, akkor véglegesen el kelt vetnünk az „A boldogság” megoldást, bármennyire is tökéletes lenne szó szerinti fordításként. Akkor — amennyiben az értelem megengedi — ilyesmit lehetne írnunk erre a négy hangra: Boldogság vár.Más lesz azonban a helyzet, ha a felütés utolsó hangja s az ütemkezdő hang egyforma magasságú, vagy a zenei frázis, a melódia ott éppenséggel lefele hajlik. Ekkor az a bizonyos ütemkezdő (hangsúlyos) hang azonos, vagy alacsonyabb, mint előtte « felütés hangjai, s így hangsúlytalanabbá válik, hozzásimul a kezdő három hanghoz. Ilyen esetben — persze, ha az értelem megengedi « névelő használatát — ráilleszthető a frázisra az ideális fordítás: A boldog -ság. De még mindig fennáll az a változat is, hogy a felütés három hangja rövid, hiszen az olasz szó első három szótagja erre ösztönzi a zeneszerzőt. Ez esetben teljesen el kell vetni a Szó szerinti „ráfordítást”, mivel a mi boldogság szavunk első két szótagja hosszú jellegű. Ilyenkor a boldogság szót — ha az értelem, a mondanivaló a jelenlétét feltétlenül megkívánja — a melódia más hangjaira kelt majd ráírnunk. Olyan hangokra, amelyek illenek e szó jelentéstartalmához, légköréhez. Mély hangok mindenesetre kevésbé alkalmasak erre...
Ilyen bonyolult dolog ez, ha jól akarunk fordítani a zenére. Mivelhogy ehhez nem elég az idegen nyelv tudása és a költői hozzáállás. Kell tudni a zenét is! Mégpedig egészen más fokon, más módon, mint aki egyszerűen csak zeneszerető, vagy akár zeneértő.
Hadd mondjak el két jellemző példát. (Tudom: szereplői, ha élnének, nem sértődnének meg, hogy néven nevezem őket.) A West Side Story musicalt Jékely Zoltán fordította a Színművészeti Főiskola, majd a Fővárosi Operettszínház számára. De csak a prózai részét! Korunk egyik legnagyszerűbb költője és „hivatásos” műfordítója a zeneszámok verseinek zenére. fordítását nem vállalta. Megpróbálkozott vele, de — mint mondta —„beletörött a tolla”. Ez más műfaj — hangoztatta. Ugyanez történt Gereblyés Lászlóval is. Költői szépségével tette át magyarra — és adta ki könyvben is — Jacques Gaucheron csodálatos költeményáradatát‚.A lyoni selyemszövők-ről: De amikor Kozma József erre írt oratóriumát kellett magyar előadásra elkészíteni. Gereblyés nem vállalkozott arra, hogy saját fordítását a zenére ráillessze. És furcsa dolog bizonyosodott be: a kiváló fordításból néhol csak egyes szavakat lehetett felhasználni.. . Sőt, nem egy helyen a prózában szóló narrátor szavainak ritmusán is változtatni kellett! Mert így kívánta a zenei környezet.
Nagy baj van az értelmileg egyik legszebb szavunkkal. Még magyarul is nehéz megzenésíteni ezt a szót: szeretlek. Kosztolányi Dezsőről hallottam a történetet. Egy angolnak kérkedett, hogy milyen szép, minden fordításra oly hajlékonyan használható nyelv a magyar. S ekkor az angol megkérdezte, miként mondják magyarul: I love you.. A magyar költő egy pillanatra zavarba jött. Hogy is tehetne az ájlvju lágyságával párhuzamba állítani a Szeretlek mekegését. Rávágta hát: „Pillangó”. S az angol bólintott: ez igen!) Milyen nehéz feladat tehát, ha az ennek meg— felelő idegen szót, illetve kifejezést kell a fordítónak a kívánt zenei frázishoz idomítva magyarítani! Az imádlak többnyire jó lehetne, de értelme, légköre más: fellengzős, fennkölt. Lehet játszani a vágy szóval is — de ez megint csak más „világ”...
Közismert a Carmen opera virágáriájának befejező frázisa. Szövege az eredeti franciában egyszerűen Carmen, / Je t’aime. Szeretlek. A Je t’aime ezúttal úgy van megzenésítve, hogy a t’ai— szótagra két hangot kell énekelni (ezt hívják zenei szaknyelven melizmának), s a szó végi -me tartható ki hosszan, a befejező hangra (ejtsd: zsö te-e-mö). Kétféle fordítását ismerem. (A melizmát mindkettőben elválasztották,a franciául egy szótagra hajlított két hangra a magyarban két szótagot énekeltetnek. Ilyesmi gyakran nem is nevezhető hibának.) A legrégibb fordításban: Imádlak én. Nem szép. Nyelvünk egyik nagy értéke a tárgyas ragozás. Ebben az egyetlen szóban: imádlak, benne van az, amit a világ legtöbb nyelve csak három szóval tud kifejezni: Én imádlak téged. Az én mindig felesleges — kivéve, amikor hangsúlyozni kívánjuk. ami engem illet, én imádlak... De különösen Csúnya — és magyartalan — ezzel befejezni a dalt, többszörösen is hangsúlyozva, hiszen ez itt a legmagasabb hang, és még hosszan is kell énekelni, hangsúlyozva, mint poénhangot, amely behozza a tapsot. A másik, újabb megoldás: Imád e szív. Úgy tudom, ez maradt meg mindmáig. Pedig ez se a legszerencsésebb. Egyrészt nem természetes, költőieskedő, archaikus. Másrészt — ami ugyancsak nem elhanyagolható szempont — az énekesek nem szeretik a magas hangra írt hosszú í-t. Ez inkább ű-be hajlik. (Régen úgy is tanították, hogy az i-t ü-nek kell énekelni...) Ez a francia szeretlek, a je t’aime különben is jellegzetes esete a fordítói buktatóknak. A franciák legalább hatféleképpen zenésíthetik meg! Két szótaggal: zsö tem; ezt is kétféleképpen: lehet mindkét szótag hosszú (kéletben: tá-tá), vagy csak a második: ti-tá. Három szótaggal, kiejtve a szóvégi
e-t: zsö te-mö. De ezt háromféleképpen is ritmizálhatják: tá-tá-tá, ti-tá-ti, vagy ahogy itt a Carmen-áriában — ti-tá-tá. (Találkoztam ti-ti-tá képletű megzenésítéssel is, de ez nem jellemző.) Mindezen felül a könnyebb hangvételű szövegben — megzenésíthetik egy szótagra, egyetlen hangra is, amikor így írják le: j’t’aime, és ilyenformán hangzik: stem.
No mármost. Elvileg előfordulhat, hogy francia versnek ez a Szeretlek a refrénje, ez jön vissza minden versszak végén — és a zeneszerzőnek joga, lehetősége van arra, hogy akár hatféleképpen zenésítse meg. A szegény fordítónak pedig értelemszerűen is, formailag is Ugyanazt a magyar szót, kifejezést kellene ráírnia, hiszen jelentése visszatérően, ismétlődően ugyanaz. Kellene — azt, ami lehetetlen.
Probléma akad a nevek átvétele körül. Nádasdy Kálmán, a legjobb magyar opera fordítók egyike, akiben — mint Mihály András köszöntötte fel 75-ik születésnapján — „költők módján formálódik verssé a gondolat, akiben zenész módjára zendül a dal”, mesélte, mennyire el kellett gondolkodnia azon, hogy a Donizetti-operában megmaradjon-e a címszereplő neve, Lucia az eredeti olasz kiejtés szerint, hangsúllyal a hosszú í-n: Lucsía, amikor az magyarul Lúcsia, hangsúllyal az első szótag hosszú ú-ján. (Végül is a magyarosítás mellett döntöttek: az opera címe sem Lucia di Lammermoor, hanem Lammermoori Lucia...)
Hasonló problémám akadt nekem is — de én nem sokáig gondolkodtam fölötte. A West Side Story híres-szép María-dalában lehetetlen is lett volna magyarítani a nevet, hiszen arra épül az egész muzsika. Úgy fogtam fel, hogy itt nem a magyar Mária névről van szó: Tony, a főszereplő egy Puerto Ricó-i lányhoz énekel, akit a spanyol María néven neveznek, amely név mindkét helyen rövid á-val ejtendő, és erős hangsúllyal a hosszú í-n. (Magában a spanyol helyesírásban is hosszú ékezet van az í betűn, hogy hangsúlyt kapjon, s hogy ne j-nek ejtsék.)
Gounod Faust-jában, amely furcsa, de így van francia opera, a női főszereplő Marguerite, az alapműben pedig Goethe Margarete-nek hívja. Az első magyar fordítás még a Margaréta nevet használta — könnyű volt rátenni az opera zenéjére. De mert minden „prózai” Faust-fordításban Margit szerepel, ma már így éneklik nevét operaszínpadunkon is. (Sok helyen könnyen illeszteni is lehetett az eredeti négy szótagú névre — csak éppen kettőzve: „Margit, Margit”...)
Egészen más, szinte komikusnak tetsző problémával került szembe Mozart Cosi fan tutte című operájának fordítója, a szakma egyik kitűnősége, Lányi Viktor. Az opera szobalány-szereplőjének neve ugyanis: Despina — hangsúllyal a második szótagon. A megoldás: a fordításban a szobalány a Rosina nevet
kapta...
Dr. Molnár Imre, a daléneklés művésze, a Zenekadémia professzora, írta egy tanulmányában (A magyar muzsika könyve, 1936): „Vannak azonban babonái is a műfordításnak. Az éppen elég számú nehézségek mellé néha még azt is célul tűzi ki a fordító, legtöbb esetben azonban csak a fordíttató, hogy bizonyos magasabb hangokra csak bizonyos hangzó essék. — Abban van is valami logika, hogy a fordítás az eredetinek, legalább a fontosabb részeken, még a hangzóit is visszaadja.”
Ezt persze a helyzete válogatja. Megint egy példa saját gyakorlatomból:
Henri Bassis költeményére írta Kozma a Románc (Romance) című sanzont. (Ezzel nyerte el Juliette Greco — Sartre és Kozma világhírűvé lett felfedezettje — a Charles-Cros Hanglemez-nagydíjat.) A refrén egyik sora franciául: C’est un amour qui comrnence (ejtsd: Szetönámúr ki kommanszö) = Ez egy most kezdődő, eljövendő szerelem. Az erre irt dallam ívének csúcsán a negyedik szótag hangsúlyozódik,az egész melódia legmagasabb hangján. Ügy, hogy a francia énekes „ráülhet” az amour (= szerelem) hosszan kitartható ú-jára. Sokáig kerestem a megoldást, hogy az alkotókhoz hű legyek. s a magyar énekesek is egy hosszú ú-val ülhessenek rá erre a hangra. Így lett a sorból: „Valami új. amit érzek”. (Senki sem vonna felelősségre, ha más hosszú magánhangzójú egytagú szót írtam volna arra a magas hangra... De úgy gondoltam, ez lelkiismereti kérdés.)
Más dolog megint, amikor az énekes szeretne ragaszkodni ahhoz, hogy egy-egy magas hangra á vagy é kerüljön, mert az neki úgy fekszik jól. Dr. Molnár Imre azt írja erről: „A megoldás itt nem a fordító problémája, van annak gondja úgyis elég, hanem az énekesé”.
Bizony, „van annak gondja elég”. Akkor is, például, ha egy zenei mondat utolsó hangja egyedülálló, hangsúlyos hosszú szótagot kíván. Mert ilyen hosszú magánhangzós egytagú szó nem nagy választékban áll a magyarra fordító rendelkezésére. (Írtam már szöveget franciául is, angolul is. Ilyen szempontból mindkettő, úgy mondhatni, könnyebb, mint a magyar. Meri a francia szavak döntő többségének utolsó szótagja mindig hangsúlyos, hosszan is énekelhető, bárhová rá lehet tenni; az angol pedig még egyszerűbb, hiszen tele van egytagú szavakkal...) A magyar szövegbe így kerül aztán az ilyen helyekre a töltelékszó, mint a már. vagy a még... Vagy az én... (Groteszk példának hadd hozzak fel egy táncdat — nem fordítás, eredeti magyar sláger —‚ amelynek refrénje így fejeződik be: „Egyetlen szó: szeretlek én”. Ez, ugyebár, nem „egyetlen szó”, de hát a dalt hosszan kitartó hanggal, s erre különálló, hosszú magánhangzós szóval kellett befejezni...)
Gyakran kénytelen a fordító egyes szavak archaikus alakját használni: néked, véled, ád stb. és a fordító örül, hogy ezt megteheti, hogy ez így is rendelkezésére állhat. Megint egy példa a saját gyakorlatomból. Gershwin Sumrmertime című híres altatódala a Porgy és Bess operában joggal kapta a Nyáridőn címet. Kezdődhetne is ezzel, hiszen ugyancsak három szótag. Igen ám, de a zene két szótagú felütéssel indul, s az első ütem a harmadik szótaggal kezdődik, hangsúlyosan: Summer/-time. Nem lenne tehát szép, nem lenne szabályos, nem felelne meg a magyar prozódiának, ha az erős hangsúly egy magyar szó harmadik, utolsó szótagjára kerül: Nyári/-dőn. Jó lett volna: Jön a nyár. De a felütés első szótagja is erősen hangsúlyos, az angol alig is ejti ki a második szótagot (a kiejtést így is lehetne jelezni: szaamö, tájm). Ezért — a megrendelő minisztériumi emberek külön kívánságára — itt az archaikus formát kellett használnom: Jő a’ nyár. Így került be az iskolák dalfüzetébe.
Gershwin neve juttatja eszembe, hogy a slágerek magyarítása során elég sok merészséggel találkozhatunk. A Somebody Loves Me című híres Gershwin-dal, amelynek kezdő sora magyarra fordítva: Valaki szeret, csak tudnám, ki — ezzel a címmel lett sláger: Rózsabokorban terem a nő. Az Ujjé, a Ligetben nagyszerű bizony nem Zerkovitz-szerzemény, ő csak ezt a pesti szöveget írta John H. Flynn amerikai komponista dalára. S a másik, tipikusan pesti slágert, amely
így kezdődik: Váci utcán, Váci utcán, eredetileg Marlene Dietriech így énekelte: Unter’n Linden, Unter’n Linden, emlékeztetve az Unter den Linden-re, Berlin
hársfasoros sugárútjára. Youmans világsiágere: I Want to be Happy — Boldog akarok lenni — így él a magyar köztudatban, és így szerepel a műsorokban is: Katóka,légy a babám.
De hát ezek, persze, nem műfordítások. Egyrészt mert nem költői igényű szövegekről van szó, másrészt még csak nem ig fordítások: Új magyar szöveget írtak — írattak — egy-egy külföldi dalra. Költői mondanivalóktól mentes slágerekkel ez talán még meg is engedhető.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése