Rodolf-ok, Rodolfo-k, Rudolfok... Károlyok, Carlok, Carlosok

AZ OPERAI NEVEKRŐL

Az Operaházi szokások megváltozása miatt egyes operák szereplőivel kapcsolatban egyre gyakrabban merül fel a kérdés: Mi is az 'igazi' neve?
Amíg az előadások magyarul mentek, ez nem volt kérdés, hiszen a színlapon, a szövegkönyvben ugyanaz a név szerepelt, amit a színpadon énekeltek. Aztán lassanként beszivárgott az eredeti nyelvű előadások szokása, mára már szinte egyeduralkodóvá is vált, a nézők pedig kénytelenek azzal szembesülni, hogy más nevet hallhatnak az énekesek szájából és mást olvasnak egy régi magyar nyelvű szövegkönyvben, ad absurdum más van a szereposztásban. Mi is lehet ennek az oka?
Sok minden.
Elsősorban a fordítási hagyományok.
Vegyünk a példa kedvéért egy olasz nyelvű szövegkönyvet!
Ha a történet nem olasz nyelvterületen játszódik, de a szereplők nevei mégis olaszul szerepelnek a darabban, akkor természetes, hogy a magyar változatban is fordítani kell a neveket, hiszen nagyon furcsa lenne, ha például egy Németországban játszódó darab szereplői magyarul beszélve olasz néven szólítanák egymást. Hacsak nem egy ottani olasz kolónia tagjai...
Már csak az a kérdés, hogy milyen nyelvre fordítsuk a neveket? Két lehetőségünk van: magyarra vagy annak az országnak a nyelvére, ahol a darab játszódik. (Ennek jegyében rendhagyó megoldáshoz folyamodtam a Szicíliai vecsernye szereplőinek elnevezésénél: az elnyomó franciák esetében a francia változat neveit használtam, a szicíliaiakéit meghagytam az olasz változatukban.) A döntéshez több szempontot is érdemes figyelembe venni. Ilyen szempont például, hogy van-e az esetlegesen a librettó alapjául szolgáló műnek már létező, ismert magyar fordítása. Ha van, ildomos az abban szereplő névváltozatokat használni. Befolyásoló tényező lehet a nevek énekelhetősége is. Vagy a közerkölcs... Ide vágó – és elég ismert – példa a Cosi fan tutte Despina nevű szereplője, akit magyarul Rosinává keresztelt a fordító, Lányi Viktor. Tudniillik e névnek, hasonlóan az olasz szavak többségéhez, az utolsó előtti szótagja a hangsúlyos, ami becézés nélkül még csak hagyján, Deszpínának ejtendő, ám ha becézik – mint a darabban az előfordul –, az az í megrövidül... magyarra fordítva pedig pikáns felhangot kapna a kis szobaleány neve. Így lett inkább Rozina és Rozinácska.
Aztán van olyan is, hogy nem lehet mit kezdeni a névvel, meg kell hagyni az eredetit. Ilyen például az Aida esete. Ha a darab címét említjük, azt mondjuk 'Ajda', hangsúllyal az első szótagon, de a darabban a magyar nyelvű előadásokon is 'Aída' maradt, hosszú, hangsúlyos í-vel. Vagy ott van Donizetti Lammermori Luciája. Ő eredetileg Walter Scottnál még Lucy of Lammermoor volt, a francia szöveg szerint már Lucie de Lammermoor, olaszul Lucia di Lammermoor, nálunk pedig Lammermoori Luca... kellet volna legyen, de ehelyett valami egészen különös neve lett – alighanem az énekelhetőség végett – Lammermoori Lucia (e.: Lúcsia), amely név nem is létezett, míg meg nem teremtődött a fordítás által. Azóta anyakönyvezhető már.
Egy-egy ismert irodalmi vagy történelmi személy nevét is helyesebb a nálunk ismert nevén nevezni. Massenet Don Quichotte-ja (e.: don kisott) is legyen inkább Don Quijote (e.: don kihote) magyarul; s a magam részéről szembe menve az újabb kori szokásokkal Mozart Don Giovanniját is inkább nevezném Don Juannak, ahogyan azt Harsányi Zsolt is tette annak idején, hiszen az a Don Giovanni nem csak egy Don Juan a sok közül, hanem ő maga az! Furcsa is lenne, ha egy olasz 'János uraság' éppen Spanyolhonban húzathatott volna ezer és három strigulát a vaskos regiszterbe...
Aztán itt vannak az uralkodók! Például Verdi operájában Fülöp király és az apja, ötödik Károly. Őket sem hívjuk magyarul Filippo-nak és Carlo-nak, ahogyan a Don Carlos olasz verziója írja a nevüket. Olasz verzió, mert az eredeti librettó francia. De a francia is fordításnak tekinthető, hiszen Schiller német nyelvű darabjából íródott. És Schiller az infáns nevét spanyolul használta, atyjáét pedig németül (Philipp II). Magyarul ennek megfelelően Don Carlos és II. Fülöp. Mint ahogyan a nagypapa is V. Károly, hiszen a trónra kerüléstől már mindenképpen magyarul szokás nevezni az uralkodókat. Korunkban is minden európai uralkodó nevét a magyar megfelelőjével említjük: János Károly, spanyol király, II. Margit, dán királynő, vagy II. Erzsébet, Nagy-Britannia királynője, XVI. Károly Gusztáv, Svédország királya, stb.
Szóval amondó vagyok, nem kell az 'originalitás' jegyében mohón visszaillesztgetni a neveket a szövegkönyvek eredeti nyelvére; a fordítók nem csak ötletszerűen fordítgatták azokat a neveket ide-oda!