PÜGMALION
(1816)
SZÖVEGÉT ÍRTA Sografi Simon Antal
ZENÉJÉT SZERZÉ Donizetti Kajetán
EGYETLEN FELVONÁSBAN
PÜGMALION
Sem lelket, sem életet nem tudok már adni,
hol vagy, géniuszom,
mivé levél, szerencsétlen tehetségem!
Teljesen kihunyt belőled
a teremtő tűz,
azmely halhatatlan műveket alkota rég.
A földre veletek, ti eszközök, mik immár nem dicsőségemre, de szégyenemre vagytok!
Hajh, mivé változám!
A bámulatos művek, mik egy büszke ember keblét
fényességgel s oly nagy csillogással töltik el,
az én szememben közömbös tárgyak.
Még a hív barátság édes érzeményei is,
melyek egykoron lelkemnek oly drágák valának,
immár nem többek a balga szív számára,
mint oly lélek lomha moccanatai, mely nem ösmeri ezen érzületeket.
(Leül a környező szobrokat és a csoportozatokat nézvén.)
S ti, mik környülem állotok,
kedves, csalfa tárgyak,
hajh, gondolatimat
csitítsátok pillanatig!
(Felpattan, előre jő.)
Óh, mely hiábavaló a gyötrődésem,
tibennetek nyugtot találnom!
A kíntól, Istenem, a sóvárgástól
elragadni érezem magamat!
(Megáll és mélységes elragadtatással a pavion fel fordul.)
Szemeim csak tőle (azon nőtől)
lelhetnek vigaszt!
(A pavionhoz lépked, majd hátrahőköl; vissza-visszapillantgat, s így szól: )
Ám rejtsem el őt? S ugyan miért?
Mi hasznom belőle?
Mert benne újra meglelem munkámnak
legtökéletesebbjét, legszebbjét?
Felfedni!
(Indul, hogy felemelje a függönyt, amit megriadva visszaenged.)
Mily szokatlan reszketést érzek hirtelen!
Őrült volnék, s nem emlékeznék arra,
hogy ott egy kőből készült alkotás rejtezik,
az én egyik művem?!
(Reszkető kézzel visszalép a pavionhoz, hogy fellebbentse a függönyt.)
Bizonytalanul, kétkedve
kívánom szemlélni.
(Fölfedi a szobrot, s elragadtatással vizsgálja)
Te vagy szívemnek
istennője.
Pügmalion, mit téssz?
Hová hagyod magadat ragadtatni
egy esztelen sóvárgástól, boldogtalan!
(Nézi a szobrot.)
Maga Vénusz töltött el szépséggel!
De ezek a ruhák eltakarnak tekintetemtől,
mennyi bájt fedezhet fel benned a művészet!
(Ismét felveszi a kalapácsot és a vésőt, izgatottan felmegy a lépcsőzeten a szoborhoz, mit érintésre képtelenül vizslat; végtére – a kalapácsot magasba emeli – ám a mozdulat függőben marad…)
Mily ismeretlen erő állítja meg e vasat mostan?
Nem a kő maga az, mit mindjárt megütök?
Óh, fölös a félelem! Láss a munkához, s ne reszkess, kezem!
(Összeszedi bátorságát és odailleszti a vésőt, ám riadtan elejti, s felkiált.)
Hah, mit látok! Egek, mit érzékelek!
Mily csoda, örök istenek,
(Teljes testében reszketve)
tagjait ütéseimre
mind rezdülni láttam!
A káprázattól és a riadalomtól
keblemben megdermedt a lélek.
Egek, mit láttam, örök istenek,
tagjait ütéseimre
mind rezdülni láttam!
Óh, kegyetlen hevűletei,
óh, gyötrő vágyai egy tehetlen szívnek
Többé nem bírom, óh, istenek,
elviselni oly rettenetes és végzetes
a benső sóvárgás, ami felemészt és elpusztít.
(Fel s alá járkálva a színpadon)
Lelkemben, szívemben merő pokol vagyon!
(Teljesen kétségbeesve)
Az őrjöngés és a harag által
elfojtva, felzaklatva,
a szerelem célpontjaként,
a sorstól csúfoltan
a keblemben a dühöngést
érzem éledni.
(Égre emelt kezekkel mondja)
Ti, kik állapotomra
irgalmasan tekintetek,
óh, könyörgöm, adjatok
e szívnek békességet!
Ámde kihez is beszélek? Kihez?
(Elkeseredve)
Csak a halálra vágyom!
Kétségbeesett vagyok, és szeretem
munkámnak gyümölcsét!
(Önkívületben szaladgál, mígnem egy hangra megtorpan, figyel.)
Mily isteni hevűlet, mily szelíd harmónia
ragadja el lelkemet!
Ah, igen, értem, a szerelem szép anyja vagy te,
te vagy, ki irgalommal tekintesz könnyeimre,
Könyörületes Ég, kegyes Ég,
néki adom hátralévő napjaimat.
Ha meg kell halnom érette,
nem kesergek a halál miatt.
(határozottan)
Galatea, hol vagy?
(A villám fénye megvilágítja a szobrot, s Pügmalion, látván, hogy az életre kel, riadtan hátrál.)
Istenek, mit látok, istenek, mit észlelek,
hússzín az arca!
Galatea, az én kincsem, lassankint felemeli a kezét…
a lábát,
szeme tűzzel telik meg!
Szegény Pügmalion, nincs már remény,
elvesztetted az eszedet, nincs mit reménykedned!
(A színen bolyongva Galatea mellé ér, és látván, hogy az határozott mozdulatokat tesz, így szól: )
Megtébolyodom, önkívületben vagyok és remegek.
Ah, ez hát életem végső pillanata!
GALATEA
(Néhány bizonytalan lépést tesz, körülnéz, s így beszél: )
Én…
PÜGMALION
(térdre rogy a meglepetéstől)
Én… Istenek az égben!
Vénuszi Galatea?
(Galatea Pügmalionhoz megy, megáll, figyelmesen vizsgálja, s így szól: )
GALATEA
Kié vagyok én?
PÜGMALION
Te vagy a bálványom!
Drága, a kezem munkája vagy,
a szívemé, az isteneké.
GALATEA
Miért remegsz?
PÜGMALION
Nem tudom.
GALATEA
Jöjj közelebb!
(Pügmalion félénken megközelíti.)
PÜGMALION
Óh, isten!
GALATEA
Add végre kezedet!
PÜGMALION
Drága!
GALATEA
Drága!
GALATEA és PÜGMALION
Ne tovább, ne tovább, jöjj keblemre!
(Összeölelkeznek)
GALATEA
(Megragadja Pügmalion kezét és a szívére helyezvén így szól: )
Ah, érzed szerelmem,
ah, mondd csak, mi ez?
PÜGMALION
Ez az, amit én is
érzek irántad.
Édes remegés,
mely a szívben reszket.
GALATEA
És a szív, az mi,
a szív, az mi?
PÜGMALION
A szerelem menedéke.
GALATEA
És ki az a szerelem,
ki a szerelem?
PÜGMALION
Az irgalmas istenség,
aki életet adott neked,
aki szívemnek keserves sebét
begyógyítá.
A kegyes istenség,
a rettentő istenség.
GALATEA
Érzem, értem.
PÜGMALION
Érzed, érzed?
GALATEA
Igen.
GALATEA és PÜGMALION
Ah, jer keblemre, kincsem
életem, szerelmem,
életem, szerelmem!
(Ölelkezve maradnak.)
Csákovics Lajos nyersfordítása
